A ló háziasítása kb. 5000 évvel ezelõtt kezdõdött, a Távol-Keleten.
Kezdetben a primitív törzsek azért követték a vadlovak csapatait, hogy levadásszák õket húsukért. A fiatal lovak, akiket befogtak, és akiknek istállót készítettek, fokozatosan hozzászoktak az ember közelségéhez. A nomád lótartók rájöttek, hogy a lovak nem csak táplálék szempontjából értékes állatok, hanem szállításra is alkalmasak. Elkezdték hát málháslovakként használni õket.
A ló, amióta csak az ember közelében él, a legkülönfélébb "munkakörökben" tûnik fel. De egy biztos: minden lónak keményen meg kell dolgoznia a kenyeréért, legyen hátas-vagy versenyló, igásló, stb.
Kezdetben tehát a lovakat csak szállításra használták. A régmúlt korokban a kistestû lovakat fogták be e célra, a nagyobb testûek pedig harci feladatokat láttak el. A lõfegyverek megjelenése a korábbi vértezet feleslegessé válását eredményezte, a ló harci jellege is megváltozott. Ezáltal a nagy testû lovakat más munkákra irányították.
Amikor az ipari forradalom beköszöntött, egyre nagyobb tömegû árut kellett mozgatni, egyre nagyobb távolságra. Kialakultak a hidegvérû fajták, melyek erre a feladatra alkalmasak voltak. A 19. században a lovakat telepeken és bányákban használták anyagmozgatásra. A lovak fontos szerepet játszottak a mezõgazdaságban is. A kistestû lófajtáknak ez túl nehéz feladatnak bizonyult. A 18. században terjedtek el a különbözõ mezõgazdasági eszközök, melyek vontatásához gyorsaság, erõ és bizonyos intelligencia is szükségeltetett, így a hidegvérû fajták hamarosan helyükre találtak a földeken.
Ahogy az utak minõsége a 19. században egyre javult, és a fogatkészítés kifinomultabbá vált, szükség volt olyan lovakra, amelyek elegánsak és gyorsak voltak. Ilyen ló például a hackney.
A vasút, majd a gépjármûvek megjelenésével a lónak mind a szállításban, mind a mezõgazdaságban halványult a jelentõsége. Úgy tûnt, a hidegvérû fajták napjai meg vannak számlálva, de ma egyre többen ismerik fel, hogy kis távolságok esetében a lóvontatás sokkal gazdaságosabb, mint a teherautó
Idézetek Monty Roberts-tõl:
"A jó tréner meghallja, mit mond neki a ló.
A nagy tréner azt is meghallja, amit csak suttog."
"Ha egy ló el akar távolodni, akkor ne kis távolságra küldd el,
hanem messzire!"
"Tedd könnyûvé számára, hogy helyesen cselekedjen,
És nehezítsd meg a helytelen tetteket!"
"Nem az a nagy tréner, aki rá tudja venni a lovat arra,
hogy megtegyen valamit. A nagy tréner arra veszi rá a lovat,
hogy meg akarja tenni azt a valamit."
"Az erõszak soha nem az áldozat,
hanem az erõszak elkövetõjének érdekeit szolgálja."
"Mindenkinek joga van hibázni."
"Senkinek nincs joga azt mondani neked, hogy ezt meg kell tenned!"
"A lovak is beszélnek… csak oda kell figyelni rájuk!"
"A ló igazi menekülõ állat. Ha a vele való kapcsolat során nyomást
gyakorolnak rá, szinte biztos, hogy inkább a menekülést választja, és nem a harcot."
"A trénernek egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie arról,
hogy a ló nem tud rosszat tenni; és hogy a ló összes cselekedete-
különösen a fiatal, indítatlan lóé- minden valószínûség szerint
a tréner tetteinek következménye!"
"A lovak betanítása során a legfontosabb eszköz a kéz, mely a kantárt fogja."
"Odavezethetsz egy lovat a vízhez,
de nem kényszerítheted arra, hogy igyon."
"Odavezethetsz egy embert a tudáshoz,
de nem kényszerítheted arra, hogy gondolkodjon."
Az akadályok
Eleinte egy az egyben a terepen megszokott, nagyméretű, természetes jellegű akadályokat használták, melyek döntő többsége rögzített, ezáltal leverhetetlen volt. A mai ugrópályákon felépülő, sajnos egyre egysíkubbá váló akadálytípusokkal ellentétben domináltak a sövényes és árkos akadályok, minden nagyobb pályának megvolt a maga híres bankje, mélybeugrója és vizesárka. A bőséges hely hatalmas frontszélességű akadályok építését tette lehetővé (6-8-10 m). A magassági méretek eleinte 110-120 cm körül mozogtak, de a „meghúzható sövények” elérték a 140 cm-es magasságot is. A kőfal eleinte valóban kőből volt, és később is csak a teteje kapott faborítást.
Az összetett akadályok sem mutattak rokonságot a maiakhoz, mert a legváltozatosabb elemeket építették egymás után a kor „pályaépítői”. Nem volt ritka a ma már nem alkalmazott négyes ugrás sem.
Vonalvezetés és távolságok
Előbbiről a mai értelemben nem igazán beszélhetünk. A lehető legegyszerűbb útvonalon kellett eljutni egyik akadálytól a másikig. Nem voltak „távolságfeladatok” és egy maximum két kézváltással le lehetett lovagolni a pályát. A távolságok többsége a mostani követelményeket tekintve bátran nevezhető életveszélyesnek. Az egy és kétvágtás kombinációkban 7–12 m-ig minden előfordult iramra, talajra, akadályméretre és jellegre tekintet nélkül. nA kor néhány gondolkodó és lovát alaposan és jól kiképző lovasát leszámítva a hangsúly a bátorságon és elszántságon volt. A lovak szempontjából a szív és az ugrókapacitás volt elsősorban próbára téve. Hogy teljesebb legyen e rövid ismertető meg kell említenem néhány fontos eseményt a kezdeti időkből:
- 1864 Royal Dublin Horse Show – az első hivatalos díjugratóverseny
- 1900 Párizs – Az első olimpia, ahol lovassport, (így a díjugratás is) része a versenyeknek.
- 1902 Torinó, – Nemzetközi ugróverseny 90 indulóval, olasz sikerekkel
- 1921 Lausanne – Pierre de Coubertin a NOB akkori elnöke, Svédország és Franciaország kezdeményezésére a sportág szabályait kidolgozandó ülésen megalakult a Nemzetközi Lovas Szövetség (FEI)
- 1924 megalakul a Magyar Lovassport Egyesületek Országos Szövetsége (MLEOSZ)
- 1926 a Magyar Olimpiai Lovasbizottság megalakukása
- 1927 az FEI Magyarországot is felveszi tagjai sorába
- 1930 az 1922-ben Budapesten létrehozott Lovagló– és hajtótanárképző iskola Örkénytáborba költözik
- 1936 Berlin – Platthy József Sellővel máig is egyetlen olimpiai érmünket szerezi díjugratásban (bronz)
